Leendő magyartanárként úgy érzem, a beszédemmel példát kell mutassak a körülöttem élőknek. Ezért tehát tudatosan figyelek arra, hogy írásban és szóban is helyesen beszéljek. A kisgyermeknevelői képzésben azt tanultam, hogy a gyermek kedvét a nyelv használatától nagyon könnyedén el lehet venni, ha állandóan kijavítjuk, amit mond. Ezért sokkal célravezetőbb az, ha a nyelvi hibák felett szemet hunyunk, azonban szabályosan válaszolunk, kérdezünk. Ez utóbbi nagyobb (és pozitív) hatással lehet a gyermekre, mint az előbbi példa. 

Az egyetemen a társadalmi nyelvváltozatok kapcsán azt is megtanultam, hogy tanárként is érdemes különbséget tenni a nyelvjárási és nem nyelvjárási, vagy más nyelvjárási területről érkezők között. Nem diszkriminatív értelemben. Ha tudom, hogy az egyik diák otthon is a köznyelvet használja, a másik viszont nem, például egy házi dolgozat kijavításánál éreztethetem a különbséget azáltal, hogy az előbbinél pirossal, utóbbinál zölddel emelem ki a hibát (tudva, hogy mi a tévesztés oka). 

A hétköznapi beszélgetéseket figyelve rájöttem, hogy az emberek nagy többsége a szavak végét sok esetben leharapja, vagy nem teszi ki a megfelelő végződéseket. A leggyakoribb esetnek a -ban/-ben, -ba/-be felcserélése tűnt. Elméletben talán sokan tudják, hogy az 'n' végződés a hol?, míg a -ba/-be alak a hová? kérdésre válaszol. Szóban viszont legtöbben nem különböztetik meg a kettőt, de vajon mi lehet ennek az oka? 

Nyelvhasználati nemtörődömség lenne, egyszerűen hanyag kifejezésmód? A tudatlanság állna mögötte? De előfordulhat az is, hogy a nyelvi célok egyszerűsödéséről van szó. Azaz arról, hogy például a "boltban vagyok", vagy "boltba vagyok" között nem túl nagy az eltérés, és lényegtelen, ha a mindekori hallgató megérti, mit szeretnék közölni. 

Ráadásul a szóbeli használat nem függ össze az írásbeli tevékenységgel. A tudományos kutatások szerint az arányok pont fordítottak, azaz szóban sokkal több (2/3) "ba"-t használunk, mint "ban"-t (1/3), írásban a szabályos alaknak megfelelően az arányok fordítottak. 

Nagyon szeretem a Dr. Csont című filmsorozatot, amely tavaly fejeződött be, a 12. évaddal. Ebben a sorozatban egy FBI ügynök és egy törvényszéki antropológus dolgozik együtt. Dr. Brennen, a törvényszéki antropológus precíz, tudományos szemléletmódjáról és kifejezéseiről ismert. Az egyik részben (6. évad, 3. rész) a nyomozásuk során kapcsolatba kerülnek a „digókkal”. A humor egyik forrása az, hogy dr. Brennen, aki kitűnően érti és használja a nyelvüket, a „digó argót”, minden általuk használt kifejezést megmagyaráz a nyomozás során, azt is, ami érthető lenne. Ilyen például a „Vágod?” kérdés „azt kérdezi, érted-e”.

A filmben, ahogy a valóságban is előfordulnak egyes szavak, kifejezések, amelyek részét képezik egy-egy csoportnyelvnek, időközben más csoportok számára is érthetővé válhatnak. Itt tehát arról van szó, hogy a különböző csoportokhoz tartozó embereknek is van egy közös kommunikációs „felülete”, a csoportnyelvek között létezhet átfedés vagy átjárás, illetve egy személy több csoportba is tartozhat, ennek megfelelően több társadalmi nyelvváltozatot ismerhet.

Ebben a szemeszterben van egy olyan órám, amely előadás, bár az óra szemináriumi keretek között van megtartva. Érdekes órának tartom, de emellett fontosabb az – a bejegyzés szempontjából-, hogy felvet néhány kérdést, amin érdemes elgondolkozni.

Az órán három lengyel diák is részt vesz, és ezért az órák rendszeres részei a lengyel példák is. Követendőnek látom az oktató példáját, aki igyekszik a szövegelemzés során olyan példákat hozni, ami bevonja a hallgatókat az óra témájába. Először furcsának találtam. azonban több óra után már láttam, mennyire hasznos, amellett, hogy érdekesebb is az óra. Nemcsak én tudok meg többet a lengyelekről, a lengyel kultúráról, a lengyel lányokat is hozzásegíti a jobb megértéshez, érdeklődőbbé teszi őket az óra során.

Ennek kapcsán felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon a középiskolai oktatás során a tanárok mennyire vannak tekintettel arra*, hogy az osztályok összetétele vegyes, és vajon felhasználják-e annak érdekében, hogy közelebb vigyék a diákokhoz a tananyagot? Fontos kérdés, mert a pedagógiai folyamat alapvető részévé kellene válnia szerintem, hogy megmutassuk mennyire „életszagú” is az, amit az iskolában tantárgyakra bontva tanulunk és tanítunk, mekkora szerepe van a mindennapjainkban.

Jelentősnek érzem leendő tanárként, hogy a diákokat ezáltal is segíthessük a megértésben, és fontos, hogy szem előtt tartsuk ezt is a tanítás során.

*Természetesen ott, ahol ez természetesen fennáll, például, ahol magyar, cigány, vietnámi, vagy más származású gyerekek tanulnak együtt.

Az alábbi esemény, amelynek fül- és részben szemtanúja voltam, a rokonaimnál esett meg velem egy disznóvágás alkalmával körülbelül egy éve.

Nagy a sürgés-forgás az udvaron és a lakásban is. Két középkorú, hatvanas-hetvenes években született hölgy beszélgetésére figyelek fel az egyik szobából, illetve arra, hogy nem teljesen értem őket. Ez azért lehet így, mert szavaik között számos olyan szó van, amely nem magyar. Ráismerek, hogy kevert nyelven beszélgetnek. Szlovákul, magyarul és németül is. Meglepett arckifejezésemre fogadott keresztanyám ennyit felel: "Úgy mondjuk ahogy eszünkbe jut."

Szlovákiai magyarokként szlovák és magyar szavakat is használnak. Ezen kívül, mivel a térségben korlátozottak a munkalehetőségek, mindketten Ausztriában dolgoznak, ezért szükség van a német nyelv ismeretére is. 

Számomra az elsők között szerepel a nyelvtudás mint érték, ezért nagyon kíváncsi voltam. Ezért, illetve azért is, mert én is németül tanultam és tanulok jelenleg is. Lenyűgözött beszédük spontaneitása. „Tudod, van úgy, hogy nem jut eszünkbe egyik nyelven, ezért a másikon mondjuk így egymás között.” Valamilyen hasonló magyarázatot kaptam akkor.

Ma már tudom, hogy kommunikációjuk során nem két, illetve jelen esetben három kódot (~nyelvet) használtak, hanem egy negyediket, melynek elemei ebből a három nyelvből állnak. A magyarázat fontos részét képezi az is, hogy egymás között, tehát baráti társaságban használják ezt a kódot, más körülmények között, más társaságban már más jellemzi nyelvhasználatukat, ebben az esetben pedig tényleges kódváltásról beszélhetünk.

Végre itt a tavasz, ezért ideje lecserélni a csizmát. Ilyenkor előkerül a szokásos forgatókönyv: elutazni a legközelebbi plázába, végig járni a legtöbb cipőboltot, és azt, ahol cipőt is árulnak a ruhák mellett. Kiválasztani egyet, amelyik a legjobban tetszik és amelyik árban is megfelelő, majd megvenni. Ha pedig nem fogott meg semmi igazán, akkor vagy csalódottan távozni, vagy ismét meglátogatni egy-két boltot, ahol találtunk néhány szép cipőt.

Ezt ki szerettem volna hagyni, ezért felmentem egy ismert cipőbolt honlapjára, hogy ott válasszak magamnak megfelelő darabot. Nagyszerű oldal, ki tudom választani többek között azt, hogy milyen méretű, márkájú, színű, anyagú legyen leendő lábbelim, ezen kívül pedig azt is, milyen tipusú legyen az. 

Van számos, általam is ismert cipőtípus, mint például a bokacsizma, a szandál, a gumicsizma, stb. De vannak ott mások is: sportcipőt válasszak vagy sneakert? Kiválasztom a legszebbet, de látom, hogy ott van egy másik kategória is: dandy. Az milyen? És a kényelmi cipő milyen lehet vajon... Ez azt jelenti, hogy amit én választottam, nem is kényelmes, csak divatos?

A cipő mellett lehet még táskát is vásárolni. - Végül is, rászánom magam megnézni a kínálatot, hiszen csak pár kattintással, pár perccel több. De hol kezdjem? Amit én keresek, vajon oldaltáska, vagy shopper? Clutch vagy sporttáska? Szerencsére, ha rákattintok az egyes megnevezésekre, a betöltődő kínálat segítségével már könnyebb az eligazodás.

De, ami a cipőket illeti, nem látok közöttük sok különbséget. Egyre több kérdés merül fel, és mivel tájékoztató nincs, illetve csak az egyes termékeknél található leírás, a látszólag bő szempontsor pedig szintén nem segít a kérdések tisztázásában, sokkolt állapotomban inkább csak várok még pár napot, és bemegyek egy cipőboltba, személyesen választani. Akkor már nem számít, hogy sneakerek, vagy dandy-k, vagy kényelmi cipők között keresgélek, megtalálhatom a leginkább megfelelőt. 

Hamarosan itt a szülinapom, és egy jó ünneplés elhagyhatatlan kelléke a torta. Bár szeretek sütni, kicsit is tartok, mert a kézügyességem nem a legjobb. Ezért marad tehát a rendelés.

Miután eldöntöttem, hogy hagyományos, vagy formatortát szeretnék, illetve milyen ízben, más kérdések is fontossá válnak. 

Díszítéssel kérjem? Lehet például halszálkás, marrokói mintájú, esetleg szteppelt vagy minta nélküli is.

A kért tortára viszont nem lehet sem marcipánt, vagy fondantot tenni, ezért a bevett, diós panírral vonják be. Egy probléma van ezzel: a dióérzékenység. Így tehát, dió helyett kókusz lesz az oldalán, azaz kókusszal panírozzák be a tortát. 

Biztosan van még számos kifejezés, amit még sosem hallottam. Azt hiszem, ez egy remek példa arra, hogy a cukrászoknak is megvan a saját "nyelvük", szakmai zsargonjuk, ami külső szemlélőknek furcsa lehet.

Az édesanyám fiatal korában eladónak készült. A szülővárosában, egy játék-sport boltban töltötte a gyakorlatát, amely a mai napig elég jelentős magyarlakta település. Két idősebb ott dolgozó munkatársa viszont jobban értette a szlovák nyelvet. 

Egy fiatal házaspár egyszer szeretett volna venni egy pár focicipőt, és kértek az eladótól egy 38-as "stoplis csukát". A két idősebb eladónő félreértette a helyzetet, és azt gondolták, valamilyen csukát, azaz halat szeretnének venni, ami náluk nem kapható.

Anyu viszont értette mit szeretnének - korban közelebb állt a vevőkhöz, és jobban értette a magyar beszédet is-, és végül ő világosította fel a hölgyeket, hogy mit is kérnek valójában.

Amikor Szlovákiába utaztunk a családdal, akkor hallottam ezt a remek kis történetet az egyik rokonomtól, aki egy idősödő férfi. Arról mesélt, amikor egyszer, évekkel ezelőtt Magyarországon voltak, és kimentek egy vásárba. Én akkor nem voltam jelen. Szerettek volna enni hamburgerféleséget, egy fiatal lány adta ki neki a rendelést, és a rokonom kért hozzá horčicát. A lány valószínűleg nem tudhatta, mi az, és válaszolta, hogy náluk nincs ilyen. Miután odaadta a rendelést, a rokonom meglátta, hogy mustárt ad valakinek, és szólt, hogy ott a horčica, miért mondta, hogy nincs? 

Végül így kapott az ételéhez egy kis mustárt, így ezt a félreértést sikerült tisztázni.

Már középiskolás koromban is szerettem volna kipróbálni magam munkafronton, ezért szétnéztem a lehetőségek között, és találtam is egy nagyon szimpatikus "reggeliztető hostess" pozíciót. Sokáig kellett várnom, amíg értesítettek, de végül megkaptam a munkát - és mint kiderült, Budapest egyik legnagyobb csúszdaparkja mellett levő szálloda éttermében kellett dolgoznom. Ehhez a munkához szükség volt angol nyelvtudásra, amit 18-19 évesen még alig tudtam használni. Így az önbizalmam is kevés volt e téren, a főnök és a kollegák viszont rendesek, azaz segítőkészek voltak, és elég hamar belejöttem. Természetesen adódtak félreértések, de ezeket megtanultam a helyén kezelni. Így is akadt problémám némely vendéggel, például az orosz, illetve a szláv nyelveket beszélőkkel. Sajnos általános tapasztalattá vált, hogy a legtöbben nem beszélnek angolul, se németül. 

Mivel én álltam a bejáratnál, ezért elég nehézkes volt útba igazítást adnom egy számomra ismeretlen nyelven. Hamar rájöhettem arra is, hogy mennyit segít a nonverbális kommunikáció, ezen belül is a gesztikuláció. Ebben a helyzetben történt, hogy egy idős bácsi jött oda hozzám az unokájával. Köntösben voltak - mi másban-, és a bácsi csak beszélt, beszélt hosszan, mintha nem akarna tudomást venni arról, hogy fogalmam sincs, mit mond. Egyszer csak elhangzott a megmentő szó "bazén", és abban a pillanatban rájöttem, mit akar tőlem. Láthatta a megvilágosodást az arcomon, mert nevetni kezdett, én pedig kikísértem az étteremből, hogy megmutassam nekik az irányt.

Az e heti bejegyzésem középpontjában egy olyan szó áll, amelyet sokan ismerhetnek, nemcsak azok, akik történelemmel foglalkoznak. Valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy azt mondom, Leninváros. 

Azokban az országokban, amelyek anno a Szovjetunió befolyása alá tartoztak, volt egy település, amelyet Sztálinvárosnak neveztek. A rendszerváltás után ez a település Magyarországon Dunaújváros lett. Nekünk volt egy Leninvárosunk is - hogy máshol is volt-e, azt nem tudom*-, ami a jelenlegi Tiszaújváros. 

A barátommal együtt a héten Kecskeméten jártunk, és a hölgy, akivel kapcsolatba kerültünk, említette, hogy "Leninvárosból nemrégen érkeztem vissza." Egyből tudtam, hogy ez mit jelenthet, ugyanakkor feltehető a kérdés (amiből ki is derül, hogy nem vagyunk helyiek)... 

A válaszból pedig kiderült, hogy a kecskemétiek rendszeresen használják ezt a kifejezést, annak ellenére, hogy a helység neve évek óta Tiszaújváros. Ez rámutathat arra, hogy mennyire eltérő szókészletet használnak, nyelvünkben tehát nemcsak beszédbeli eltérések lehetnek, hanem olyan szavak, amelynek használatából kiderülhet, hová valósi -vagy hová nem- az illető.

Számomra rendkívül érdekes ez, nekem ugyan nincs rendszeresen dolgom Tiszaújvárosban (bevallom, még nem jártam ott sosem); de az ott élők még ennyi idő után is így nevezik. Talán megszokásból?

Erről az esetről eszembe jut egy emlékem, amikor rokonaimnál nyaraltam (egy helység Tataháza közelében), és ők sosem mondták ki a Tataháza teljes nevét, Tati, vagy Tatháza, stb. elnevezéssel illették. Én ezt akkor nem értettem, de mára értem, hogy furcsán hangzana, ha állandóan a teljes nevét mondaná. 

Ilyen példán itt, Budapesten is mindig kimondhatnánk a kerület szót; arra gondolok, mondhatnánk, hogy "Igen, a kilencedik kerületben élek", de ehelyett számtalanszor csak annyit felelünk "a kilencedikben". Egy másik fővárosi lakosnak sokkal egyértelműbb, hogy a "második", "harmadik", "kilencedik", "tizedik", "huszadik", stb. (kontextustól függően) egy-egy kerületet jelenthet, míg egy távolabbi lakosnak kevésbé lehet az. 

Szép hetet kívánok! 

* Valószínűleg volt más országban is.