Leendő magyartanárként úgy érzem, a beszédemmel példát kell mutassak a körülöttem élőknek. Ezért tehát tudatosan figyelek arra, hogy írásban és szóban is helyesen beszéljek. A kisgyermeknevelői képzésben azt tanultam, hogy a gyermek kedvét a nyelv használatától nagyon könnyedén el lehet venni, ha állandóan kijavítjuk, amit mond. Ezért sokkal célravezetőbb az, ha a nyelvi hibák felett szemet hunyunk, azonban szabályosan válaszolunk, kérdezünk. Ez utóbbi nagyobb (és pozitív) hatással lehet a gyermekre, mint az előbbi példa. 

Az egyetemen a társadalmi nyelvváltozatok kapcsán azt is megtanultam, hogy tanárként is érdemes különbséget tenni a nyelvjárási és nem nyelvjárási, vagy más nyelvjárási területről érkezők között. Nem diszkriminatív értelemben. Ha tudom, hogy az egyik diák otthon is a köznyelvet használja, a másik viszont nem, például egy házi dolgozat kijavításánál éreztethetem a különbséget azáltal, hogy az előbbinél pirossal, utóbbinál zölddel emelem ki a hibát (tudva, hogy mi a tévesztés oka). 

A hétköznapi beszélgetéseket figyelve rájöttem, hogy az emberek nagy többsége a szavak végét sok esetben leharapja, vagy nem teszi ki a megfelelő végződéseket. A leggyakoribb esetnek a -ban/-ben, -ba/-be felcserélése tűnt. Elméletben talán sokan tudják, hogy az 'n' végződés a hol?, míg a -ba/-be alak a hová? kérdésre válaszol. Szóban viszont legtöbben nem különböztetik meg a kettőt, de vajon mi lehet ennek az oka? 

Nyelvhasználati nemtörődömség lenne, egyszerűen hanyag kifejezésmód? A tudatlanság állna mögötte? De előfordulhat az is, hogy a nyelvi célok egyszerűsödéséről van szó. Azaz arról, hogy például a "boltban vagyok", vagy "boltba vagyok" között nem túl nagy az eltérés, és lényegtelen, ha a mindekori hallgató megérti, mit szeretnék közölni. 

Ráadásul a szóbeli használat nem függ össze az írásbeli tevékenységgel. A tudományos kutatások szerint az arányok pont fordítottak, azaz szóban sokkal több (2/3) "ba"-t használunk, mint "ban"-t (1/3), írásban a szabályos alaknak megfelelően az arányok fordítottak.