Már középiskolás koromban is szerettem volna kipróbálni magam munkafronton, ezért szétnéztem a lehetőségek között, és találtam is egy nagyon szimpatikus "reggeliztető hostess" pozíciót. Sokáig kellett várnom, amíg értesítettek, de végül megkaptam a munkát - és mint kiderült, Budapest egyik legnagyobb csúszdaparkja mellett levő szálloda éttermében kellett dolgoznom. Ehhez a munkához szükség volt angol nyelvtudásra, amit 18-19 évesen még alig tudtam használni. Így az önbizalmam is kevés volt e téren, a főnök és a kollegák viszont rendesek, azaz segítőkészek voltak, és elég hamar belejöttem. Természetesen adódtak félreértések, de ezeket megtanultam a helyén kezelni. Így is akadt problémám némely vendéggel, például az orosz, illetve a szláv nyelveket beszélőkkel. Sajnos általános tapasztalattá vált, hogy a legtöbben nem beszélnek angolul, se németül. 

Mivel én álltam a bejáratnál, ezért elég nehézkes volt útba igazítást adnom egy számomra ismeretlen nyelven. Hamar rájöhettem arra is, hogy mennyit segít a nonverbális kommunikáció, ezen belül is a gesztikuláció. Ebben a helyzetben történt, hogy egy idős bácsi jött oda hozzám az unokájával. Köntösben voltak - mi másban-, és a bácsi csak beszélt, beszélt hosszan, mintha nem akarna tudomást venni arról, hogy fogalmam sincs, mit mond. Egyszer csak elhangzott a megmentő szó "bazén", és abban a pillanatban rájöttem, mit akar tőlem. Láthatta a megvilágosodást az arcomon, mert nevetni kezdett, én pedig kikísértem az étteremből, hogy megmutassam nekik az irányt.